Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

 


A tudásmenedzsment demokráciája

2012.04.19

A tudásmenedzsment demokráciája

 
Dobszay László az Élet és Irodalom 31. számában A pedagógiatudományok diktatúrája címmel közölt egy írást a pedagógiai képzés jelenlegi helyzetéről, érdekesen kötve ezt a menedzserszakma jellegzetességeihez és az informatikusok tevékenységéhez a pályázati munkában. Írása összességében negatívan mutatja be a pedagógusképzés jelenlegi rendszerét és a menedzserek-informatikusok térnyerését a munka világában. Nem vitatom, hogy az általa vázoltakban nincs igazság, és az esetleírásai nem a valóságot tükrözik. De nem a teljeset! Az alábbiakban részben cáfolva, részben kiegészítve gondolatait, megpróbálok teljesebb képet festeni a pedagógusképzés előtt álló lehetőségekről, valamint a menedzserek-informatikusok szerepéről az együttműködésben.
 
Írásának első részében annak a veszélyét vázolja, hogy a pedagógusképzés új rendszerében a tartalmi képzés rovására megerősödött a módszertani képzés. Nem vállalom, hogy a pedagógusképzés új kreditrendszerét védjem, de a túlhajtott pedagogizálás vádja nem állja meg a helyét. Az elmúlt tíz évben az információs és kommunikációs technológiák (ikt) terjedése az iskolákban merőben új helyzetbe hozta a pedagógusokat, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni. A számítógép és az internet, amelyeken a tartalmak (képek, leírások, alkalmazások, hogy még érthetőbb legyek: házi feladatok, puskák, új tananyagrészek, lexikoncikkek, tanárok magyarázatai, animációk, szórakoztatva tanító játékok) szabadon hozzáférhetőek, igen komolyan átformálták a tanárok szerepét az oktatásban. Az ismeretközlés, amely korábban tanári monopólium volt, ma már inkább a médiáé és az interneté. Egy jövőbeni tanárnak nem lehet célja, hogy mindent tudjon a matematikáról, a földrajzról vagy irodalomról. Manapság az oktatott tantárgyakat iskolánként, korcsoportonként és jellemző ikt-alkalmazások mentén másképpen interpretálják és más oldalai kerülnek az érdeklődés középpontjába. Egyre kevésbé lehet a katedráról frontális módszerrel tartalmakat oktatni. A biztos szakmai alapok elsajátítása természetesen elengedhetetlen feltétel. Fontos vitázni, hogy mennyi ideje legyen egy jövendő pedagógusnak szaktárgya elsajátítására, de azt be kell látni, hogy a képzés teljes idejére nézve ez már nem lehet több, mint a módszertanra szánt idő. A mai pedagógia helyesen törekszik a "mit", a "hogyan" és a "mikor" oktassunk kérdéseire választ adni. Amikor a multimédiás tartalmak egyszerre - és ez nagyon lényeges! - állnak a diákok és a tanárok rendelkezésére, akkor a pedagógus feladata már nem csak az ismeretek átadása. Ezzel egyenértékű feladatává lett az ismeretek önálló megszerzésének és a napi információözönből a helyes tartalmak kiválasztásának a megtanítása. (Más szóval: kompetenciafejlesztés.) Ezek pedig módszertani kérdések. Ezt figyelembe véve az arányok eltolódása pozitív folyamat. Ma már az információs és kommunikációs technológiák lehetővé teszik, hogy egy tanár ne csak elmesélje a világot, megmutassa annak változatos működését, hanem ösztönözheti a diákjait a cselekvésre, az önálló tudásszerzésre és -megtartásra. Ehhez pedig tanár-diák-együttműködés kell, a tanárnak meg leginkább gyerekismeret.
 
Dobszay László még pár érvet hoz a pedagogizálás ellen. Ezek közül egyetértek azzal, hogy a mai magyar pedagógusképzés nem a legjobb kezekben van, és azzal is, hogy "nyomulás" tapasztalható. De a helyzet ennél bonyolultabb. A pedagógia tudománya jelenleg felfutásban van, mert olyan információs és kommunikációs technológiák állnak a rendelkezésére, amivel kutathat, modellezhet és tapasztalati eredményeket állíthat a nevelés és az oktatás szolgálatába. Ha teret kap a pedagógia tanszékeken egy ilyen gyakorlati tevékenységre alapozott kutatómunka, az komoly eredményeket hozhat. Ha a jövőben egy pedagógus képes lesz megadni, hogy célcsoportonként milyen nevelési és oktatási módszerek a hatékonyak, és szállítani hozzá a megoldásokat, akkor visszamenőleg igazolódik a módszertani képzésekbe fektetett idő és pénz. Ha marad a jelenlegi, túlzottan elméletieskedő megközelítés, akkor valóban felesleges pénzt költött rájuk az ország. Izgalmas évek következnek. Alakulhatnak korszerű eredményeket prezentáló tanszékek, és bizonyára maradnak olyanok is, ahol 2017-ben is Comenius kacsint majd le a falról.
 
A pedagógia tudományára vonatkozó kijelentésekre nem reagálnék, elismerem, ilyen olvasat is lehetséges. Azt viszont súlyos tévedésnek tartom, ahogy a szerző a pedagógia ügyét három szintre osztja és különösen, ahogy a magas szintet meghatározza. Idézem: "A magas szint: a pedagógia céljainak, eszményeinek, s ezzel összefüggésben struktúráinak meghatározása. Ez lényegében filozófiai kérdés, melyben minden magasan képzett, elméleti gondolkozásra és helyzetelemzésre képes értelmiségi illetékes. Erről beszélni, tanácskozni, dönteni nem egy speciális szaktudomány dolga, hanem beleszólása van minden magasan képzett értelmiséginek."
 
Nem! Nem illetékes. Egy ország oktatásügyének és nevelési gyakorlatának a kérdése nem filozófiai kérdés. Jól is néznénk ki, ha egy országon, nemzeten belüli értékközvetítést és tudástovábbadást csak egy társadalmi csoportra bíznánk. Hisz éppen azért alakult ki a mai cselekvésképtelenség, mert a "magyar iskolaügyhöz" az értelmiség nem engedi oda az olyan szakmákat, mint az igazgatásszervezés, az intézménymenedzselés, a rendszertervezés, és elzárkózik az alkalmazott társadalomtudományok kutatásaitól is. (Ismerve a magyar társadalomban zajló demográfiai folyamatokat, milyen épeszű döntéssel indokolható a tankötelezettség 18 éves korig való kiterjesztése?) A pedagógia ügye valóban nem egy szaktudomány ügye. Több szaktudomány ügye. A világban minőségi változás következett be a társadalmi tudáselosztásban. A közoktatás küzd az információs és kommunikációs technológiák és a média hozta környezetváltozással, a szakképzés elszakadt a munkaerőpiactól, a felsőoktatás tömegével bocsátja ki a munkaképtelen diplomásokat. Amelyik ország most lemarad, az végleg lemarad. Bölcs, realista és egyszerűséget kedvelő pedagógia nem lehet eszköz vagy cél, mert egy bonyolult világot csak a maga bonyolultságában lehet leképezni és továbbadni. Ebben a világban a tanulónak azonnal használható ismeretekre és kompetenciákra van szüksége. Egy részük ezeket meg fogja szerezni. Bármi áron. A kérdés inkább az, hogy kitől? És mi lesz azokkal, akik nem szerzik meg? Ez nem csak az értelmiség ügye.
 
Dobszay László által vázolt kritika a menedzsereket illetően nem helytálló. Ugyanis összekeveri a menedzser és a támogató személyzet fogalmát. A menedzser munkája a döntésképességében van, jellemzően önálló feladatokkal bízzák meg, amihez erőforrásokat is biztosítanak számára. Az életben tapasztalt menedzsertempót, a vélt vagy valós arroganciát és küldetéstudatos viselkedést tehát hiba összemosni egy szervezet adminisztrációs rendszerének gyengeségével vagy a támogató személyzet hanyag munkájával. Menedzseri szerepekre szükség van. A mai munka- és piaci feltételek közt nagyon fontossá vált a területeket összekötő horizontális tudás, a kapcsolatrendszer és a hatékonyság. Az "ügyeket vinni" a mai világban csak ilyen képességekkel lehet. A "menedzserszakma" elszántságát, hogy magát a felsőoktatásban pozicionálja, nem tartom rossz folyamatnak, azzal együtt, hogy az ország jövőjét döntően befolyásoló majdani topmenedzserek már jó pár éve nem itthon képzik magukat. De egyetértek, ettől hirtelenjében még nem lesz tudomány. Ha ezek a tanszékek tömegesen képeznek olyan szemléletű középmenedzsereket, akik a szakmai fejlődésüket a sikeres projektek lezárásával jegyzik és nem az állami vagy a vállalati vagyon lopásával, akkor tettek valamit. A magyar menedzserekkel és adminisztrációs munkatársakkal nem az a baj, hogy vannak. Sokkal inkább, hogy nincsenek tulajdonosi ellenőrzés alatt. A jól működő országokban azt a menedzsert, aki elbukja a projektjeit és azokat a támogató munkatársakat, akik akadályozzák a folyamatokat, kirúgják. Ez itthon elvétve történik meg. Mindaz, amit a szerző ráolvas erre a csoportra, döntően azért vált lehetségessé, mert gyakorlatilag majdnem mindent megtehetnek, következmények nélkül. Ez így van a közigazgatás felső szintjeitől a középvállalatokig bezárólag.
 
Az informatikusokkal történő együttműködés kérdésében, ahogy a szerző leírja, éppen egy menedzseri szint hiányzik. Úgy hívják: projektmenedzser. A zenetudományi példánál maradva, egy kutatás pályázati űrlapjának megszerkesztése ott helyben megbukott, ha azt valaki kiadja egy informatikusnak. Minden munka, amely tartalomfeldolgozást jelent információs és kommunikáció-technológiai eszközökkel, kizárólag csapatban végezhető, mert olyan emberek együttműködését igényli, akik más szakmákat művelnek, más nyelvet beszélnek. Ha mégsem akarnak egymással érdemben kommunikálni, akkor lép be a folyamatba a menedzser. Rákényszeríti őket! Ő nem kiad feladatokat, hanem összehívja a csapatot, és egyenértékűnek tekintve a résztvevőket, motivál, irányít, erőforrásokat szerez, határidőket tartat be. Az ilyen "multikulturális" feladatokban mindig felértékelődik az emberi hozzáállás és kreativitás szerepe. Bátran lehet adni az informatikusoknak is zenetudományi feladatot! Aki algoritmust tud elgondolni a disszonanciára vagy a konszonanciára, és érti a ritmus és a melódia szerepét a zenében, az képes lesz kérdőívet szerkeszteni.
A modernkor ezt kívánja - mondhatjuk lényeglátóan!
 
Jenei Zsolt
Tudásmenedzser, Magyar Telekom Nyrt. Képzési és Tudásmenedzsment